Már tizenöt évvel ezelőtt elhatároztam, vagy inkább elképzeltem
azt, hogy ha „nagy” leszek, festő leszek, e mögött persze
egyfajta gyerekes naivitás állt (az volt még a jó világom),
elképzeltem azt a szabadságot, függetlenséget, amit ez a hivatás
nyújt majd és kisebb-nagyobb kitérőkkel ezen az úton indultam
el.”Az ember azt hinné, hogy az iskolákban és az egyetemeken
az embert tudásra oktatják. Más szóval: itt szerzi meg az ember a
tudományhoz elengedhetetlen korlátoltságot, amit aztán
szaktudásnak hívnak.”(Hamvas Béla: Hexakümion) Ma már
tudom, hogy festővé, művésszé nem intézmények, iskolák
tesznek valakit, és hogy a „művész”, mint jelző,
évszázadonként egy-két embert illet meg, és ez nem is a
köztársasági elnök, kultuszminiszter, művészettörténész vagy
az általában vett utókor kitüntetése. Így egykori célom,
melynek küszöbét onnét nézve itt láttam, mostanra eltűnt, és
úgy tűnik nincs is ilyen küszöb.
Foglalkoztat a kérdés mi az, ami a festészetet olyan magasra
helyezi a különböző művészeti ágak körében, és miért van
az, hogy évezredek során technikái, hordozói nem sokat változtak,
sőt bizonyos értelemben visszafejlődtek. Az új, rohamosan
szaporodó médiumok mellett a táblakép még mindig tartja magát.
(Ideig-óráig?) Az emberiség saját fennmaradását, fejlődését,
gyarapodását már évszázadok óta, de manapság szinte kizárólag,
a technika, a tudomány, látszólagos vagy valós fejlődésében
látja. Velük együtt hódított teret a materialista világnézet,
mely csak az anyagi valóságot ismeri és ismeri el. Ma a mindent
behálózó materiális, gazdasági, piaci szemlélet annyira
domináns, hogy a művészetek is ennek rendelődnek alá, ezért
produktumaik nagyon nagy része, enyhén szólva is, szánalmas
és-vagy anakronisztikus képet mutat. Egy kollektív tipródás
részesei vagyunk, ami egy nagy korszakváltás szükségességét
jelzi. A mai felállásban a művészeteknek, a művészeknek sem
jövője, sem létjogosultsága nem lenne, kivéve a piaci és a
tömegigények kielégítése? Amíg a természettudományok, melyek
a megállíthatatlan technikai dömping alapletéteményesei, egyre
mélyebbre bújnak az anyagba, keresve annak végső alkotó részeit,
(és minél mélyebbre jutnak, annál gyorsabban dőlnek meg, az
addig megdönthetetlennek hitt teóriák), addig a vallások, a
művészetek más utat jártak és járnak talán még ma is, amely
szerint anyagi létünk erre a három dimenzióra korlátozódik
ugyan, de igazi lényünk egy magasabb valóság része. E magasabb
dimenziók érzékszerveinkkel, technikai eszközeinkkel,
műszereinkkel nem érzékelhetők és nem mérhetők, de bizonyos
médiumok, bizonyos csatornákon keresztül hírt adhatnak róluk.
Ezek a médiumok lehetnek a művészek, híradásuk pedig a
művészetük. Az így létrejövő művek, bár láthatóak,
megfoghatóak és így anyagi világunk részei, szellemi tartalmaik
által mégis magasabb dimenziókhoz kapcsolódnak és számunkra
igazi értékük ebben rejlik. Ez akkor is így van, ha nem is
tudatosul bennünk, legyünk akár alkotók, akár szemlélők,
befogadók. Az ilyen igaz művek olyanok akár egy kulcslyuk, amin
keresztül betekintést nyerhetünk a valóságba, csak az évezredek
során a kulcslyuk egyre szűkebb lett, és a túloldalon még a
villanyt is leoltották. Hamvas Béla írja le azt a folyamatot,
ahogy a nagy ember és vele a szellem kivonul az élet különböző
területeiről .: ”A kivonulás régen folyik. A nagy ember
először az állam életből vonult ki, mert a helyzet ott számára
elviselhetetlen lett. Ezután az egyházból vonul ki, aztán a
gazdaságból, és fokozatosan a közélet minden teréről. Most
folyik a kivonulás a művészetből és a tudományból, és a nagy
ember otthagyja azt a helyet, amelyhez a terméketlen siker mocska
tapad. A nagy ember az élet egész területét átengedi a
kicsinynek Mert a szellem az életet önmagában nem szentesítheti.
A szellemnek, mint mindennek, irracionális szankciója kell hogy
legyen. Enélkül az egész világ fennállhat, de mégis üres,
értelmetlen és jelentéktelen. Főképpen pedig: szentségtelen.(…)
Tönkrement ízlés szutykos barlangokat épít, ez a város;
lezüllött és felmorzsolt ember fogát vacogtatja félelmében, ez
a vallás; az ízetlen, idióta, bárdolatlanságot követ el, ez a
művészet; tönkremarják a természet szépségét, elemésztik a
nyelv isteni értelmét(…)(Hamvas Béla: Hexakümion)Ahogy
elveszítettük az egykor olyan szoros kapcsolatot a természettel,
ma ember és ember között is elveszni látszik a kapocs. Helyette
egyre szorosabb szálak fűznek minket az általunk létrehozott
gépekhez, legfőképpen a számítógépekhez. A szimbiózis egyre
szorosabb és végül már az élet minden területét lefedi. Így
(egy viszonylag optimista forgatókönyv szerint), létrejöhet egy
olyan globális társadalom, amely minden eddiginél virágzóbb,
gazdagabb és demokratikusabb. A szimbiózis mind az ember, mind a
gép számára,- de csak számukra- hasznosnak bizonyul, a számítógép
segítségével az ember megoldást találhat eddig megoldhatatlan
társadalmi, gazdasági problémákra, míg a gép az ember
segítségével további lépéseket tehet saját evolúciós útján.
Lassan beköszönt az intelligens gépek kora, amikor az embert már
semelyik képessége nem helyezi a gépek fölé, sőt a gép körözi
le az embert. És ez nem is olyan távoli jövő. Egy ilyen korban
már nem lesz elképzelhetetlen, hogy gépek hozzanak létre önálló
művészeti alkotásokat, verseket, regényeket írjanak, zenét
komponáljanak, vagy éppen képeket fessenek, mindezt úgy, hogy
semmi nem különbözteti meg az így létrejövő műveket az ember
által készítettektől. Innét már csak egy lépés az a jövő,
melyben az egykor mindent uraló és leigázó ember megfogyatkozva
rezervátumban tengődik az emberiség alkonyán. (És ez még az
optimista jövőkép volt, nem pedig a terminátoros, mátrixos
pesszimista utópia.) Ezekkel a gondolatokkal (melyekhez nagyrészt
olvasmányok szolgáltak alapul) van analógiában diplomamunkám is.
Az elmúlt hat évben, amióta az egyetemre járok, rengeteget
utaztam vidékről Budapestre, Budapestről vidékre (amik között
már nagy különbség nincs) és néztem a tájat vonatok, buszok,
autók ablakán keresztül és minden pátosztól mentessen gyökeret
eresztett bennem a felismerés, hogy szeretem ezt a tájat, ezt az
országot, és örülök, hogy itt élhetek. Ezzel a felismeréssel
párhuzamosan van egy a pozitív érzetekkel ellentétes
tapasztalásom is, ami manapság sokkal erősebb. Mintha az egész
országot és tájait kitartóan és egyre könyörtelenebbül
fúrnák, faragnák, gyalulnák, hogy majd ha mindezzel végeztek
tevékenységük helyét vastag betonnal töltsék ki. Ezt olyan
szólamok zászlaja alatt teszik és tehetik, mint a növekvő
gazdaság szükségszerűsége, felzárkózás a fejlettebb nyugati
„civilizációkhoz”, plusz száz meg száz hasonlóan
semmitmondó, üres frázis, amiben úgy tűnik, mindenki motivált.
Az ilyen vezényszavak árnyékában egy olyan mesterséges jövő
rejtőzik, amiben műemberek, mű- parkokban, műgyerekekkel,
műfagyit nyalva, műkutyákat sétáltatnak és a szemükben a
műboldogság, műfénye csillog, miközben a valóság a látóhatárt
betöltő végtelen, terméketlen szántóföld képét mutatja. Ezt
a képet szeretném rögzíteni, annak a jövőbeli rezervátumlakónak
a szemén keresztül, aki majd, még egyszer utoljára kimerészkedik
a falakon túlra, hogy meglesse, hogy s mint fest a magyar föld. A
kép centrumába elhelyezek még egy gattert is- ami szerintem a
mindenkori gépek mindenkori hiábavalóságának egy elég hiteles
ikonja-, hogy ott álljon és rozsdásodjon semmirekellőn a semmi
közepén. Tudom, hogy pesszimistának lenni sokkal egyszerűbb és
sokkal rombolóbb, mintha az ember optimistán és bizakodva nézne a
jövőbe, (nem mintha ez elhatározás kérdése lenne) de úgy
látom, hogy az optimisták sokkal nagyobb öncsalást és önámítást
követnek el, amúgy meg én is azért fekszem le ma pesszimistán,
hogy aztán holnap optimistán ébredhessek.
Lehet, hogy az efféle fogalmazványoknak vannak írt, vagy íratlan
formai és tartalmi szabályai és ez az írás mindezeknek nem
igazán felel meg, de se kedvem, se tehetségem nem volt bonyolult és
öncélú művészeti programok megfogalmazásához. Az valami l’art
pour l’art lett volna, ami számomra nem túl szimpatikus, és az
efféle attitűdöt nem is értem . A ”jövő” szó gyakori
előfordulása a szövegben azt a benyomást keltheti, hogy valami
amatőr jövő-kutató írásával van dolgunk, pedig nem így van.
De ha már így alakult, ide a végére azért még becsempészek
egy, a jövőre vonatkozó előrejelzést, amin én, mióta
tudomásomra jutott gondolkodom. Valamikor valaki megkérdezte Marcel
Duchamp-tól –és én ezt valahol olvastam-, milyen lesz a jövő
művészete és ő azt válaszolta, hogy: földalatti. Ha korunkban
már a jelenben vagyunk, abban az egykor még jövőben, akkor
miközben mi ilyen és ehhez hasonló fórumokon értekezünk a
művészet mibenlétéről, addig az már rég átköltözött
ezekből a termekből és fejekből sokkal élőbb, frissebb és
hitelesebb helyekre és fejekbe. Ez pedig akárhogy is, de
optimizmusra ad okot.